Ha nemes egyszerűséggel hozzád vágják, hogy te semmire nem vagy képes...akkor mit csinálsz?
Bebizonyítod, hogy nincs igazuk vagy beintesz nekik és tovább állsz?
Seriously, mert tényleg nem tudom, hogy lehet az ilyenre racionálisan reagálni, úgy hogy nem ütöd azonnal szét a pofáját.
Hogy merészelik egyesek ezt? Mi jogosítja őket fel erre?
És ezt pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne a támogatásra.
Komolyan mondom, néha egyszerűen jobb lenne egyedül élni és senkinek sem tartozni magyarázatokkal, hogy mit miért érzek. Vagy jó lenne, ha ismernék egy olyan embert is, aki ítélkezés nélkül meghallgatna és nem gondolná, hogy én vagyok a világ leggonoszabb embere.
Nincs ilyen személy. Nem is keresek. Jobb nekem az írás, így nem fárasztok senkit és egyébként is. Tanácsokra soha nem volt szükségem, sokkal inkább egy ölelésre. Az érzésre, hogy nem vagyok egyedül.
Veszélyes dolog, ha mély emberi kapcsolatokba bonyolódik az ember. A végén még elvárod, hogy számíthass az illetőre. És pufff. Itt jön az a rész, amikor rájössz, hogy olyan egyedül vagy, mint a kisujjad. Már nem is rémiszt meg, hiszen valahol mindig is sejtetted, hogy ez van/lesz.
Szóval most már eljutottam arra a pontra, hogy egy követ sem fogok megmozdítani, ha valaki azt mondja, hogy semmire nem vagyok képes. Sokkal inkább meglepődöm. Tényleg ezt gondolja rólam az a személy, akit én annyira közel engedtem magamhoz? Csak pislogok...
Évekkel ezelőtt teljesen elveszítettem a kontrollt az érzéseim felett és egyszerűen csak hagytam, hadd sodorjon az ár. Fogalmam nem volt, hogy merre tartok, egyszerűen csak abban voltam biztos, hogy mit nem akarok. Félelem, bizonyítási vágy - mind enyém volt. Vergődtem, mint partra vetett hal, s hittem, hogy utamon vagyok. Sok sok miért sorakozott fel bennem - többnyire megválaszolatlanok maradtak. És jó így. 
