életem margójára

Kányádi Sándor: Az én miatyánkom

Kányádi Sándor: Az én miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, – sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol…
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
ÁMEN.


UTÓHANG

S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

Csordultig

Csordultig van a szívem mindenféle jóval. Csordultig. Olyan amikor már majdnem kicsöppen a pohárból a víz és várod, hogy na mikor történik meg. Az a pillanat. Az a tizedmásodperc, amikor feszülten figyelsz és vársz. Aztán mindegy is, hogy mi lesz. Mindkettő benne volt a pakliban, nem is az a lényeges.
Pillanatok. Amikor kocsmában ülsz és teljes szívedből nevetsz ócska kis pletykákon. A kuncogások és az összenézések. Amikor érzed, hogy minden a helyére került és tudod, hogy soha nem is kívánnál többet. Minden sokkal jobban alakult, mint ahogy remélted.
Minél több emberrel beszélgetek annál jobban érzem, hogy milyen szerencsés vagyok. Van egy átlaghoz képest normális családom. Tizenévesen sokszor sikítva menekültem volna el otthonról, és ez valószínű, hogy ma is így lenne, viszont én egy teljes családban nőttem fel. Nem mondom, hogy tökéletes volt és azt sem, hogy az enyém is olyan lesz majd, viszont köztünk különös kapocs alakult ki. Bárhol is lehetek a világban tudom, hogy a szüleimre/nagyszüleimre mindig számíthatok, bármiről legyen szó. Ez hatalmas biztonságérzetet ad.
Szerencsés vagyok, mert egy olyan férfit választottam magam mellé, aki minden tekintetben tökéletes. Jó, ez kissé túlzás :) sokszor az az érzésem, hogy minket egymásnak teremtettek. Harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolat. Néha azt érzem, hogy én vagyok az önző fél... ő pedig annyira aranyos és odaadó tud lenni.
Szerencsés vagyok, mert olyan állásom van, ami kihívást jelent számomra. Munkám során érdekes emberekkel hozott össze a sors.
Szerencsés vagyok, mert ismerem önmagam és tudom, hogy mit miért érzek és különbséget tudok tenni helyénvaló és helytelen érzelem között. Tudom, hogy hol van egy flört határa és még azért sem leszek egy újabb skalp a képzeletbeli gyűjteményedben. Én leszek az a lány, aki után mindig vágyakozni fogsz, de soha nem fogsz megkapni!

Normalizálódás

Az úgy volt, hogy minden elmúlt. Szerencsére. Az a belső káosz, mely akkor és ott fellegekbe röpített, ma már azt is sajnálom, hogy megtörtént. A semmi. Mert semmi nem történt, csak egyszerűen ott volt és szimpatikus volt. A látvány. Messziről. Aztán rájöttem, hogy hülyeség az egész, olyan tinilányos, semmilyen. Együtt kell dolgozzunk. Bár elég sokszor elvörösödöm ha beszélgetünk és ez zavar. Árulkodó jelek. Pedig én semmit nem akarok tőle, de a testem reakcióit nem tudom kordában tartani :(
Felnőtt nő vagyok, illene úgy is viselkedni.

Ez egy hétfő volt

Lassan de biztosan helyrejövök a múlt heti kábulatomból. És ez annyira de annyira jó, szinte még hálás is vagyok érte. Tudom, hogy a kialakult érzéseimért nem felelhetek, de azért igen, hogy engedek nekik vagy sem. Én nem döntöttem, kicsit szégyellem is. Rá bíztam az egészet. Lehet nem is tudott róla.
Ma teljesen természetesen beszélgettem Vele. Nem voltam görcsös és nem is szorongtam. Aranyos volt. Úgy érzem, hogy barátom lehetne, idővel. Őszinte tudtam lenni vele, talán mert ő is azt volt és első perctől kezdve beavatott munkahelyi fontos kulissza titkokba. Majd én is fogok neki nyafogni :)
Bár volt ma egy érdekes szinte filmbeillő szitu. Az egyik munkatársam hozott nekem egy papírcsomót, ami sikeresen kicsúszott a kezemből és mi egyszerre hajoltunk le érte, mire a munkatársam megjegyezte:
-Azt hittem összekoccan a fejetek.
Mire Ő:
-Az túl klisé lett volna.
Jót nevettünk.
Volt valami hasonló pénteken is, de akkor még elvoltam az egész érzelem-zuhataggal.
Olyan jó, hogy most kicsit csitult az egész. Megkönnyebbültem.

Amióta beköszöntött az ősz nekem sokkal nagyobb az energiám, imádom a hajnalokat és úgy érzem mindenre képes vagyok. Ez az én évszakom, mindig is az volt. Nekem nem megy el a hangulatom az esőtől és szeretem ha picit csípős reggelente a levegő. Azt szeretném, ha tíz-húsz év múlva is ilyen lelkesedéssel menjek munkába, ennél jobb érzés nincs :)

Szél fuvatlan nem indul

Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, mintha csitultak volna a bennem tomboló érzések. Tegnap hangosan kimondtam, igaz csak briefly, de az egész triviálisnak tűnt. Sőt, nevetségesnek. Bár a múlt héten lezajlott érzéskavalkád kicsit sem tűnt annak. Akkor és ott nagyon is valóságos, meg világot megmozgató volt.
Néha azon veszem észre magam, hogy azért könyörgöm múljon el az érzés, valami tompítsa el, hallgattassa el végleg. Máskor viszont elvagyok és mosolygok és élvezem a helyzetet. Talán mert nem vagyok a magaslatán.
Talán neki fogalma sincs, hogy mit indított el bennem. Vagy lehet én is hasonlót benne.
Egy biztos: szél fuvatlan nem indul.

2 gondolat.

"Nehéz megérteni és elfogadni saját korlátaidat és az ezzel járó rádöbbenést, hogy bár megpróbálsz mindent, az gyakran elégtelennek bizonyul."
-Robert Anthony Salvatore

"Csak az a fontos, hogy mindig találd meg az életkorodban azt, ami jó, ami igaz és gyönyörű. Ha folyton hátratekintesz, versenyben fogod érezni magad. Holott az életkor nem versengés tárgya."
-Mitch Albom

Words don't come easy to me

Napok óta azon gondolkodom, hogy leírjam-e mindazt ami most hirtelen megmozgatta teljes valómat.
A szerelemről mindig szilárdan kialakított elméletem volt, és míg lassacskán minden általam gyártott élet-elmélet megbukott, a szerelem rendíthetetlenül állta a sarat. Akár egy ólom katona.
Ezen a héten úgy gondolom az utolsó elméletem is végleg befuccsolt.
Az érzéseket az ész által befolyásolni nem igazán lehet, így én belekeveredtem saját érzéseim forgatagába és fogságába. És bár ez most hirtelen fenekestül felfordította az életemet, azt mégsem gondoltam volna, hogy pont most.
Mindegy, egyszerűen nem tudom leírni. Félek, hogy túl egyszerű lesz leírva. Nem akarom leegyszerűsíteni. Akkor lesz szavakba öntve, amikor összetársítom a megfelelő szavakat a megfelelő érzésekhez. Addig várok, és isten lássa lelkem, ezt nem így akartam.

Summer has come and passed

A 25. nyaram végéhez értem. Elindult valami. Érzések kavarognak bennem, totál káosz mindenhol. Bennem is. 
Évekkel ezelőtt teljesen elveszítettem a kontrollt az érzéseim felett és egyszerűen csak hagytam, hadd sodorjon az ár. Fogalmam nem volt, hogy merre tartok, egyszerűen csak abban voltam biztos, hogy mit nem akarok. Félelem, bizonyítási vágy - mind enyém volt. Vergődtem, mint partra vetett hal, s hittem, hogy utamon vagyok. Sok sok miért sorakozott fel bennem - többnyire megválaszolatlanok maradtak. És jó így. 
Ma már csak azt tudom, hogy ennek az egésznek így kellett történnie, mert ha visszafele nézzük a történéseket, akkor egyszerű észrevenni, hogy mindennek pontos célja és oka volt. Számomra most nyert értelmet minden.

dallamok s ütemek

"Oh, my God, I feel it in the air,

Telephone wires above are sizzling like a snare,

Honey, I'm on fire, I feel it everywhere,

NOTHING SCARES ME ANYMORE!" 

(Lana Del Rey - Summertime Sadness)

 ...csak dallamok, ütemek. Valami új izgalom. Pillangók.

Kislányos mosollyal próbálok felnőtt nő lenni a jelenlétében.

És bár az egész tiltott, talán ettől még édesebb az egész.

"Cause there's this tune I found that makes me think of you somehow and I play it on repeat...

(...)

(Do I wanna know?)

If this feeling flows both ways

(Sad to see you go)

Was sorta hoping that you'd stay

(Baby we both know)

That the nights were mainly made for saying things that you can't say tomorrow day."  

(Arctic Monkeys - Do I wanna know?)

Naszóval

Ott kezdeném, hogy megtörtént életem egyik csodája: lett állásom. Igen. Nekem. 
Olyan rég vágytam már rá, hogy mikor felhívtak és közölték velem a hírt egyszerűen nem akartam elhinni. Hosszú órák kellettek, hogy tudatosuljon bennem a gondolat és a fejemet a napfény felé fordítsam. Tudom, hülyén hangzik, de a folyamatos álláskeresés, interjú-kudarcok eléggé besötétítették az életemet az utóbbi pár hónapban. De az jó hír viszont, hogy diplomaosztás után egy és fél hónappal munka is akadt. És persze olyan, amilyennel meg is vagyok elégedve. Holnap kezdek :)

Végre tervezhetem a jövőmet, gondtalanul mosolyoghatok és ami a legfontosabb: végre felnőtt lettem, a szó legszorosabb értelmében
! Én tartom el saját magam. Úristen, kicsit meg is ijedtem ettől, ahogy ide leírtam. Felelősség - most kezdődik az élet, amikor már nem függők senkitől. Szabadság. Boldog vagyok.

Life's good

Ma jól vagyok :)
Ez a kisebb lehűlés is hozzásegített a lelkiállapotom stabilitásához. Hihetetlen, eddig nem tapasztaltam, hogy az időjárás ennyire befolyásoljon. Egész héten punnyadtam a negyven fokban. Bármit csináltam folyt róla a víz. Ez nem élet - mondtam. Hát nem is volt az, de szerencsére élhetőbb most az élet(em).
Voltunk ma egyet plázázni, vettem két aranyos karkötőt, annyira örülök. Egy hét múlva pedig már Bécsben leszünk, alig várom. Végre én is turista leszek :D Tegnap megkaptam Kedvestől a már hónapokkal ezelőtt kinézett fekete táskát, úgyhogy mérhetetlen happiness van.
Gondolkodom, hogy mit olvassak. Hihetetlenül szükségem van a szépirodalomra ebben a közhelyes világban. Azt hiszen egy Jana Austin lesz a szerencsés.

energia

Amikor az ember saját kezébe veszi az életét, akkor hirtelen tele lesz energiával. De ez a kezdő adrenalin idővel lankad. Csak arra kell vigyázni, hogy egészséges szinten tudjuk tartani. Az energiát, a jókedvet, a szükséges motivációt. És sokat mosolyogni. Mert ha az ember kevesebb hírt olvas és több irodalmat, akkor a világ egy csodálatos hely lesz. Legalábbis számunkra. Szemfényvesztés, és egy médiásnak kicsit öngyilkosság is, de életet menthet. Paradox, tudom.

Vagyok, aki vagyok

Ha nemes egyszerűséggel hozzád vágják, hogy te semmire nem vagy képes...akkor mit csinálsz?
Bebizonyítod, hogy nincs igazuk vagy beintesz nekik és tovább állsz?
Seriously, mert tényleg nem tudom, hogy lehet az ilyenre racionálisan reagálni, úgy hogy nem ütöd azonnal szét a pofáját.
Hogy merészelik egyesek ezt? Mi jogosítja őket fel erre?
És ezt pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne a támogatásra.
Komolyan mondom, néha egyszerűen jobb lenne egyedül élni és senkinek sem tartozni magyarázatokkal, hogy mit miért érzek. Vagy jó lenne, ha ismernék egy olyan embert is, aki ítélkezés nélkül meghallgatna és nem gondolná, hogy én vagyok a világ leggonoszabb embere.
Nincs ilyen személy. Nem is keresek. Jobb nekem az írás, így nem fárasztok senkit és egyébként is. Tanácsokra soha nem volt szükségem, sokkal inkább egy ölelésre. Az érzésre, hogy nem vagyok egyedül.
Veszélyes dolog, ha mély emberi kapcsolatokba bonyolódik az ember. A végén még elvárod, hogy számíthass az illetőre. És pufff. Itt jön az a rész, amikor rájössz, hogy olyan egyedül vagy, mint a kisujjad. Már nem is rémiszt meg, hiszen valahol mindig is sejtetted, hogy ez van/lesz.

Szóval most már eljutottam arra a pontra, hogy egy követ sem fogok megmozdítani, ha valaki azt mondja, hogy semmire nem vagyok képes. Sokkal inkább meglepődöm. Tényleg ezt gondolja rólam az a személy, akit én annyira közel engedtem magamhoz? Csak pislogok...

Mindennapok

Kell egyfajta rendszeresség az ember életébe. Ha visszagondolok nekem legutóbb gimiben volt rendszeresség a mindennapjaimban, mert minden nap ugyanakkor keltem, délelőtt suli, délután tanulás, miegymás. Hétvégén meg igazán kiélvezhettem a rendszertelenséget és jól is esett.
Az egyetemmel kezdődött el szétszortságom. Eleinte még próbálkoztam, de végül beadtam a derekam az igazi egyetemista életformának. Később az is besegített, hogy szobatársam egy igazi hétalvó volt, sokszor igen lusta volt délben (!) felkelni és bár minden porcikám tiltakozott az ilyenfajta élet ellen mégis ragadt rám egy két dolog :)
Az órarendem tiszta káosz volt, a nap minden szakaszában volt egy-egy órám, így az étkezési szokásom is gyökerestől megváltozott. Azt is mondhatnám, hogy 2007 óta, amióta elköltöztem otthonról össze-vissza eszem. Nem volt ki főzzön rám, én választottam, nekem kellett az önálló egyetemista élet távol a szülői háztól. Nem voltam én konyhatündér otthon sem, egyetem alatt sem lettem okosabb, így nem ettem valami változatosan. Az akkori szobatársam meg is jegyezte, hogy mindig ugyanazt eszem. Nekem fel sem tűnt addig :)
Hiába na, otthon aranyéletem volt, és én észre sem vettem!
Most már azért ügyeskedek a konyhában. Egyszer azt mondtam, hogy én akkor fogok megtanulni főzni, ha lesz az életemben egy olyan pasi, aki megérdemli, hogy főzzek rá. És eljött az a férfi :) De hétköznapokon még így sem főzök túl sokat magamnak. Régi jó egyetemista szokásomhoz híven. De ez változni fog, mihelyt lesz egy stabil állásom. Lesz, ugye?

Ez az egész azért jutott eszembe, mert ma például kifejezetten korán keltem, kimentem a piacra, hipp-hopp bevásároltam, még kávét is vettem és tombol bennem az energia, motivált vagyok, mindenre képes. Ahhoz képest, hogy péntek van... :)
Summa summarum, magamra kell erőltetnem a rendszerességet. Ugyanakkor kelni, enni, tanulni, bevásárolni és ne össze-vissza. Tudatosabban élni, ennyi az egész.

És pont.

Őszinteség

Mindig úgy gondoltam, hogy az őszinteség erényt. Egy igazán pozitív tulajdonság, melyre csak az igazán bátrak képesek. Én mindig ilyen embernek tartottam magam, és emiatt sokszor kerültem bajba. Mert én kimondtam amit mindenki gondolt vagy mert kimutattam az érzelmeimet.

Az őszinteséghez kell egy egyfajta bizalom a másik iránt. De ki az, akiben meg lehet bízni? Hol a határ? Meddig lehet elmenni? Mindent osszunk meg vagy csak csínján bánjunk részletekkel?

Én őszinte voltam a barátaimmal, a pasimmal, akárkivel akit alkalmasnak véltem és rengeteg alkalommal az elhallgatás bizonyult a megfelelő lépésnek.

Összezavarodtam. Most akkor mi van? Volt aki pletykálni kezdett, volt aki felhasználta ellenem és volt aki csak simán ítélkezett. Talán egy ember sem volt, aki értékelte volna, hogy ennyi kitárulkoztam.

Apám mindig figyelmeztetett erre, én mégis úgy éreztem helyesen cselekszem. Tévedtem.

Az elmúlt pár hónapban egyre világosabban látok dolgokat, összefüggéseket. Megfigyelek, kifigyelek. Alkalmazom más technikáit, kipróbálom milyen, ha úgy viselkedem ahogy ő

k és meg kell hogy valljam: én a nehezebb utat választottam. Az őszinteség mindig nehezebb, mint az elhallgatás. Igen elhallgatás és nem hazugság. Az igazat mondani vagy hamisat állítani egy más kérdéskör, jelen bejegyzésem inkább az őszinteség vagy elhallgatás édeskettesét vizsgálja.

Nem kell minden apró gondolatot, érzelmet más orrára kötni. Röviden ez volna a konklúzióm. Mi értelme van? Van aki nem érti, lesz aki félreérti és lesz olyan is, aki hülyének fog tartani. Éppen emiatt kezdtem újra írni. Mert volt idő, amikor a naplóm volt az a személy, akinek 'vallottam'. Aztán amikor egyetemre kerültem nem tudom mi lett velem... Vagy kicsúsztak a dolgok a kezeim közül vagy pedig helyükre kerültek. Máig nem tudtam megfejteni. Csak elemzem az elmúlt pár évet, mint egy vég aggastyán. Próbálom feltérképezni a helyes megoldás(oka)t. 

Eltévedtem és nem tudom merre tovább. Nem tudom, hogy kellene egy baráthoz viszonyulni, egyáltalán hogy kellene jó barátnak, jó embernek, jó társnak lenni? 

A végletek embere vagyok, amolyan mindent vagy semmit, avagy fehér vagy fekete. Vagy őszinte vagyok, de akkor mindig és mindenhol, vagy pedig mindent elhallgatok. De ha az utóbbi szerint cselekszem, akkor szerintem nem leszek igaz barát, ember, társ.

Cáfoljon meg valaki.

Thinspo

' I look at thinspo like boys look at porn. '

Igen fontos szempont!

Ámen :)

Élet. Vagy amit annak nevezünk.

Az ember élete mindig különböző fejezetekre tagolódik. Nálam épp most ért véget az egyik, az egyetemista fejezet. Lediplomáztam. Valaminek vége lett és ezzel egyidejűleg valami elkezdődött. Egy új fejezet, tele tiszta lapokkal. Hogy milyen címet kap, nem tudom. Talán az Élet címet, ami vicces kicsit. Eddig is éltem, eddigi életemet is életnek lehetnek nevezni...vagy mégsem. Én mindig a nagybetűs Életre készültem és most itt van. És nem érzek semmit. Semmi különöset. Mától az én kezemben van minden irányítás, de ez is csak szemfényvesztés, mert nincs így. Dolgozni akarok, mégis függök egy HR-estől, egy cégvezetőtől, egy titkárnőtől, bárkitől akit a döntés jogával felruháztak. És itt állok. Akarom, hogy elkezdődjön az Élet(em) és még soha nem éreztem ennyire elfásultnak magam.
Ez a bejegyzés is eredetileg más témának volt szánva. Mégis ez lett belőle, mert nem tudok elvonatkoztatni és pozitívan látni az életem történéseit.

 

A simple compliment from a stranger

Milyen a jó bók?

Van-e egyáltalán meghatározása?

Még soha nem gondolkodtam el ezen. Egészen máig. Ma ugyanis találkoztam egy fiúval. Magas volt, átlagos arccal és hihetetlenül aranyos modorral. Kedves volt és kicsit sem tolakodó. Az a srác, akire simán rámozdulnék, ha nem lenne jelenleg párom. És pont ez vitt rá arra, hogy ezt a srácot kívülállóként figyeljem meg.

Az régi sztori már, hogy ha egy pasi megkérdi, hogy van-e barátom, akkor az azt jelenti, hogy tetszem neki és szeretne tőlem valamit.

Nos, ez is elhangzott, de nem ez a lényeg. A lényeg az, ahogyan bókolt. Minden létező klisét és hibát elkövetett, és nekem mégis tetszett. Elmondta, hogy szépek a szemeim. Erre például kifejezetten allergiás vagyok. Ezt nekem pasi ne mondja. Nem tudom miért.. gáz. Ennyi. Tőle mégis jól esett. Megdicsérte a fülbevalómat, a gyűrűimet, a karkötőmet és a masnit a szandálomon. Ergo mindent, ami rajtam volt, a ruháimon kívül. És mégsem éreztem cikinek. Sőt! Aranyos volt, ahogy próbált bevágódni nálam. 

És akkor rájöttem. Nem is az a fontos, hogy egy pasi mivel bókol egy lánynak. Lehet bármilyen triviális dolog, a lényeg úgyis azon van, hogy ki mondja. 

Ezért volt az, hogy mikor jelenlegi párom először mondta, hogy gyönyörű szemeim vannak, én meglepődtem. De nem azon, hogy ezt mondta, hanem hogy nem éreztem cikinek. Neki elhittem. Mert ő már tetszett. Őt már elfogadtam és kezdtem szerelmes lenni. 

Ugyanaz a bók. Csak más pasi.

Ma pedig hasonló történt. Édes volt a srác, hihetetlenül édes. 

Sokáig emlékezni fogok rá.

Reggel

Sokszor van az, hogy egy egy kép kis szöveggel rátapint a lényegre. A lényegre, ami napok, hetek, talán hónapok óta bennem van, csak nem tudtam a megfelelő szavakat egymáshoz illeszteni. Aztán jön egy kómás reggel, kávét szürcsölök és nézegetem a képeket. A képek, melyek leírják a mostani életemet. 
Egyre nehezebb élni. Megmozdulni. Elmozdulni.

 

Life sucks

Az ember olyan sokszor kerül mélyre, hogy egy idő után megszokja. És ott marad. Elüldögél, mert hát miért is ne tenné. Kényelmesen punnyad. Aztán meg végleg ott is marad.

Én nem hiszek Istenben. Nem hiszem, hogy létezik egy jóságos fennvaló, mert akkor nem hagyná... nem engedné, hogy ártatlan emberek szenvedjenek, míg mások röhögnek a markukba. Segítene, ha létezne. Ha meg létezik, akkor egy szadista állat, aki azért teremtett minket, hogy nézze, ahogy szenvedünk.

Az életem nem egy habos torta. Én személy szerint el vagyok cseszve. Legszívesebben elmennék. Itt hagynék mindent és mindenkit. Olyan helyre mennék, ahol nem ismernek. És Új Életet kezdenék. Ismeretlenül a Nagyvilágban.
Simán megtehetném, meg aztán... mégsem.
Az élet tele van lehetőségekkel és minden lemondással jár. Mert mindened nem lehet meg. Egyszerűen nem volna igazságos.

:D

Bárcsak minden nap frissen facsart narancslével indulna :) És persze kevesebb esővel :(

Pedig rám mindig nyugtatólag hat az eső. Ilyenkor heverészve szeretem tölteni a napot, egy jó film/könyv társaságában vagy csak simán a plafont bámulva hallgatni azokat a súlyos esőcseppeket, ahogy a házak tetejére cseppennek.   

A tegnap is voltam zumbán és baromira jól telt. Az is hozzásegített, hogy jóval kevesebben jelentünk meg, így hely is volt bőven. Hazafele pedig buszoztam, amit igazán ritkán teszek amióta Pesten élek. Kimerülve jól esett csak úgy bámulni kifele a fejemből. Ilyenkor szeretem ha valami lelkiállapotomhoz illő zene szól a fülemben és akkor minden rendben van.

Az is jó hír, hogy egyre több állásinterjúra hívnak. Holnap is megyek egyre. El sem tudom mondani, hogy mennyire várom azt a pillanatot, amikor végre felhívhatom a szüleimet és elmondhatom, hogy: "anya, apa, munkát találtam!" Úgy érzem felszabadulnék. Végre lenne értelme mindennek, annak a sok évnyi tanulásnak, és bár igaz, hogy az ember magának tanul, az sem árt ha a diploma, a tudás előre visz. Elvégre azért tanulunk, és töltjük fiatal éveinket osztálytermekben, nagy előadótermekben, kis szeminárium termekben, lógva, csüngve, álmodozva, várva, remélve, bulizva, szórakozva...ohhh, sorolhatnám még hogy. Jó volt egyetemistának lenni, kivettem a részem a legtöbb dologból. Voltam példás tanuló és voltam csaló diák is. Mert mindenből egy kicsit, nem igaz? :)

Az elmúlt két évem mégsem alakult terv szerint, emiatt eléggé besavanyodtam. Pénz és munka nélkül nehéz a pesti élet. De végre kezemben lesz a mesterszakos diplomám is, két nyelvvizsgával. Csak fogok kelleni valakinek :)

 

:)

Van annak valamiféle különös bája, hogy júniushoz közelegve felveszem a téli pihi-puha köntösömet, mert annyira hideg van itthon. Jó volna már egy kis napsütés, olyan igazi május, kisszonkányás-toppos :)
A tegnap reggeli enyhe depressziómat délután felváltotta az önfeledt jókedv. Nem hiába mondják, hogy a sport sok mindenre jó. A zumba meg különösen az én műfajom. Ma meg olyan izomlázam van, hogy mozogni is alig bírok, de nem baj. Minden nehéz mielőtt könnyebb lesz :D

Ma kimegyek a piacra, friss zöldség és gyümölcs után kutatva. Megfőzöm a fogyókúrás káposztalevest és megpróbálok tényleg egészségesen táplálkozni.
Soha nem hittem a fogyibogyókban, teákban és egyéb csodaszerekben. Abban viszont mindig hittem, hogy ha az ember rendbe teszi a táplálkozását máris jó pár kilótól megszabadulhat. És ha még sportol is, akkor csodákra lesz képes a teste :)
Szóval én most nagy erőkkel nekikezdtem az életmódváltásnak. Tudom, hogy legtöbbször hol rontom el, tanultam a hibáimból és felülkeredek rajtuk ha törik, ha szakad :D

össze-vissza

Sok minden kavarog bennem. Rengeteg gondolat. Komoly felismerések.
Az életem amúgy tökéletesnek mondható, leszámítva, hogy nincs munkám. Ez pedig elég sikeresen képes mindent lerombolni bennem. Idén diplomázom és soha nem éreztem ilyen kilátástalannak az életemet. Bár sokan azt hangoztatják, mindenki ebben a cipőben jár, nekem valahogy nem ez a tapasztalatom. Azt látom, hogy mindenkinek sikerül elhelyezkedni valahol. Csak nekem megy ez ilyen nehezen?
Egész nap várom, hogy megcsörrenjen a telefon és interjúra hívjanak. Nap, mint nap lesem az állásokat és küldöm az önéletrajzomat, írom a motivációs leveleket.
Állítólag olyan emberek nyerik el az állásokat, akikről a HR-esek látják, hogy tényleg motiváltak és valóban annál a cégnél szeretnének dolgozni.
Bárki bármit mond a legnagyobb motiváló erő a pénz. Mert hát valahol lakni kell, valamit enni kell. Szégyellek otthonról pénz kérni. A legtöbb velem egykorú már dolgozik.
És ez itt nem önsajnálat, teszek azért, hogy munkám legyen, gyakorlom az angolt és az olasznak is nekifogtam... csak egyszerűen jó kiírni az ilyesmit. Lassacskán nem tudom senkinek sem elmondani, mert senki nem küzdködik hasonló problémával. Van valami titkos recept, amit mindenki tud, csak nekem nem sikerült még megfejtenem.
Abban, hogy eladjam magam, soha nem voltam jó. Én mindenhol őszinte voltam, nem tudtam hazudni, megjátszani magam.  
Mi a legrosszabb tulajdonságom? Ha őszintén elmondom soha nem alkalmaznának, ahogy - gondolom - másokat sem. Mert ez az egész nem is erről szól. Ez az egész egy komolyan strukturált színpadi játék, ahol kiosztanak neked egy szerepet, de a forgatókönyvet nem ismered. Aztán elkezdesz játszani. És legtöbbször szarul játszod a szereped. Mi lehet a sikeresen álláskeresés kulcsa?

Ezenkívül pedig egyre jobban jövök rá arra, hogy azok az emberek, akik valaha sokat jelentettek nekem, én nekik már alig jelentek valamit. Akit barátomnak tekintettem és megbíztam benne, az rég csak ismerősként bánik velem. A legtöbb ember kialakított rólam egy képet, melyet baromi nehéz korrektúrázni. Ha valami olyasmit csinálok, ami mondjuk 5 évvel ezelőtt meg sem fordult a fejemben, akkor csodálkozva tekintenek rám, amolyan kishitűen. Pedig az ember fejlődik, változik. Felnő. És ez másokat meglep.
19 évesen számomra nem a lakás kitakarítása jelentette a legfontosabbat, sokkal inkább a bulik, az akkori pasim, a szórakozás. Sok veszekedést megéltem akkori lakótársaimmal emiatt. Persze bizonyos szinten igazuk van/volt, viszont én az igazi egyetemisták életét éltem :D Én nem görcsöltem rá semmire. Arra sem ha 2 napig nem mosogattam :)) Lusta és kényelmes voltam, ésakkormivan? Mára felnőttem...és akik akkor ismertek meg, most csodálkoznak, hogy képes vagyok tiszta, rendezett lakást fenntartani és finomat főzni.
És büszke vagyok magamra, mert megmutattam nekik, mindenkinek! Imádom a tátva maradt szájakat és a nagyra nyílt, rá(m)csodálkozó szemeket. És pontosan ezt az érzést akarom, akkor is, amikor 10kg-tól megszabadulok :)
Igen, egészséges életmódot akarok folytatni, mert ebből elég volt. Tudom, rengetegszer megfogadtam már, de most annyira érzem...úgy igazából...hogy ez kell nekem. Igen, szarul vagyok, mert nincs állásom, de szarul vagyok magamtól is. Mert legtöbbször simán csak nemtörődöm vagyok. Én büszke akarok lenni magamra. Minden téren.

Sokan azt mondják, hogy a bosszú a gyengék fegyvere. Én másképp gondolom. Úgy akarok bosszút állni, hogy sikeres leszek. Na, de azt is szokták mondani, hogy a siker csak akkor fontos számodra, ha vesztes vagy. Az is igaz, hogy az emberek túl sokat mondanak, én meg még többet gondolkodom. Summa summarum, attól leszek igazán boldog, ha látni fogom mások irigykedő, csodálkozó tekinteteit. És akkor beinthetek mindenkinek, aki valaha kételkedett Bennem!

I'm gonna get there. Watch me, bitches!

Hangyadal :D

Minden nyáron meggyűlik a bajom a kisebb "háziállatokkal". Tavaly nyáron csótányos albérlet, idén hangyás. De hogyan jutnak fel a hangyák a 3. emeletre és mit is keresnek itt? - költői kérdés marad.
Mellesleg még jó pofátlanok is, még az asztalra is felmásznak. Tegnap óta takarítom el őket, erre ma délben harmincas sereggel jelentkeztek. Ennyi kellett csak nekem. Fogtam a Domestost és rájuk öntöttem. Bocsi hangyák :D De hogy mitől tűntek el pár óra múlva, miközben előtte még úszkáltak, az számomra is rejtély. Remélem tanultak hibáikból, mert ha nem, jön a Domestos kúra :))
Legalább besüt a nap a lakásba.
Budapest, én így szeretlek :D

ByeAlex a döntőben :)

ByeAlex a döntőben :D
Bárki bármit mond, én imádom ezt a dalt és számomra nem monton és nem unalmas, hanem nagyon is magyar. Tetszik a szövege és az egésznek az egyszerűsége. Adott egy egyszerű srác, aki simán csak kiállt a szinpadra, elénekelt egy dalt. Nem próbált olyan lenni, mint az összes többi és pont ezzel lopta be magát sokak szivébe.
Persze okoskodók mindig vannak, akik bár énekelni nem tudnak, de azt viszont tudják, hogy mitől jó egy dal. Hát, kicsi barátaim ez most nem papirforma szerint alakult :)
Remélem, hogy a döntőben méltó helyen fog végezni és ezzel már be is lehet inteni a fanyalgóknak és kishitűeknek :D

halacska

Amikor ezt a blogot elinditottam messze nem az volt vele a célom, hogy panaszkönyvként funkcionáljon. Azt akartam/akarom, hogy tele legyen csupa élettel, boldogsággal. Élvezet legyen olvasni, vagy visszaolvasni. Pedig akárhányszor vezettem naplót vagy szerkesztettem blogot irásaim nem szóltak másról csak a szomorúságról, csalódásról, nyafogásról. Ezek persze kevés kivételével nem voltak komoly dolgok, de mindig jól esett kiadni magamból. Azt tartottam, hogy vannak dolgok, melyeket egész egyszerűen nem lehet elmondani másoknak. Az okok mindig különböznek. De leirni mindig le lehet, és szerintem kell is. Vannak dolgok, melyeket ha pusztán csak "papirra" vetünk nevetségesen eltörpülnek és az ember szemberöhögi magát, mert felismeri, hogy értelmetlen semmiségekért aggódnia.
De az életnek van olyan része is, melyről nem szivesen mesél az ember. És bár lehet, hogy lefirkantva semmiség lenne, de az érzés, ami az emberben él azt nem lehet szavakba foglalni. Arról nem lehet irni...vagyis nem úgy, hogy más is megérthesse.
Arra vágyom, hogy megértsenek. Nem kérek tanácsokat, tippeket. Nem kell, hogy megmondják mit és hogyan kellene csinálnom. Azt magam is tudom. Egyszerűen a megértést akarom. Hogy valaki őszintén azt mondja: "Megértelek!"
Nehéz úgy harcolni, amikor nem tudod mi ellen küzdesz. Nehéz remélni, amikor nem látod a fényt az alagút végén. Nehéz, mert mindenki az eredményt várja el tőled. És te semmit nem tudsz adni. Beszélgetni sem akarsz senkivel, mert mindenki csak azt kérdi, hogy "és te hol dolgozol?" és "miért nem szeretnél a médiában dolgozni?" és "akkor te mit tanultál az egyetemen?"...
Én miért nem kérdezem meg az orvostól, a bölcsésztől, a közgazdásztól hogy mit tanult az egyetemen??
Unom a laikusnak azt magyarázni, hogy miért nem akarok a szakmámban elhelyezkedni. Unom, mert nem érti és kifogásnak véli. Aztán a hátam mögött meg azt mondja, hogy "oh, ez a lány nem is akar dolgozni."
Persze, hogy nem. Imádom amikor nincs pénzem. Idióták!
Ami a legrosszabb, hogy az embereknek nincs is más témájuk, ha velem beszélgetnek csak a munkakeresés. Esküszöm jobban esne, ha az esküvőm napjára kérdeznének rá :))
Fárasztó...nekem is szar, miért kell még szarabbá tenni számomra??? És nincs az a hely ezen a világon, ahova elbújhatok a kérdés-zuhatagok elől.
Nem tudok mosolyogni és nincs erőm. Belefáradtam és még el sem kezdtem. Olyan mélyen vagyok, hogy innen nem hiszem, hogy valaha is teljesen kikerülök. Voltam már lent, de ezen a szinten még soha. És ez megrémit.
Ha lenne egy aranyhalacskám az egyetlen kivánságom az lenne, hogy nyerjem vissza azt a mérhetetlen lelkesedésemet, amit 15 évesen birtokoltam. És ennyi bőven elég is lenne :)

Optimizmus(?!)

Ha egy képpel kellene szemléltessem, hogy mi a véleményem az optimizmusról, akkor ez lenne az:

Aranyos, meg édes és cuki ez egész, még a gondolata is, csak a kivitelezés az, ami necces.
A mai társadalom azt várja el minden egyes tagjától, hogy marha optimista legyen és árassza magából a jókedvet és a derűt.
De mi van akkor, ha az ember élete nem mindig sunshine és happiness? Akkor is tegyen úgy, mintha minden oké lenne, csakhogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak??
A napokban azt mondták nekem, hogy csak a negativitást árasztom magamból. Elgondolkodtam rajta, mert ugye a negativitás nem épp egy pozitív tulajdonság. Való igaz, hogy újabban nem vagyok a toppon, de az igazat megvallva én soha nem is voltam egy full pozitív személyiség. Én mindig a lehetséges legrosszabbra gondoltam legelőször, bármiről is lévén szó. A minden rosszra való felkészülés pajzs volt számomra, megvédett a kudarcoktól, az eséstől, a fájdalomtól. Csakhogy most már átvette az irányítást az életem felett. És erre nem akkor döbbentem rá, amikor a minap pesszimista személynek tituláltak, hanem amikor egy nagyon régi ismerősömmel a Margit szigeten sétálgatva arra lettem figyelmes, hogy minden mondatomból a negativitás sugárzik. Az elfásultság, a kilátástalanság, a soha véget nem érő nyafogás. És akkor megijedtem...önmagamtól. Lennék-e barátja valaha is egy olyan embernek, amilyen én magam vagyok? Befolyásolta-e a személyiségem azt, hogy soha nem volt igaz barátom? Mindig voltak körülöttem emberek és ideig-óráig jó barátaim is, csak valahogy ezek a kapcsolatok mindig megszakadtak. Tény, hogy nem vagyok egy kapcsolatápoló személy. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy én mindig ott folytatnám a kapcsolataimat, ahol azok valamikor abbamaradtak. Csak ezt mások nem így látják, gondolják, és persze ez logikus is. De én nem működöm logikusan :( És nagyon megnehezíti a helyzetemet, mert még én magam sem szeretem önmagam. Nehéz magammal együtt élni. Furcsa vagyok...a furcsaság legmagasabb szintjein. Hogy várhatom el mástól/másoktól, hogy szeressenek, ha nem is vagyok szerethető.
Én hamar megunom az embereket, a környezetemet és gyakran váltok. Embereket, barátokat, városokat, országokat. Miért?

Vigyázz, hogy mit kívánsz. A végén még teljesül.

Az élet tele van meglepetésekkel. Soha nem tudhatod, hogy egy aprócska döntés milyen útra terel majd téged. Lehet, hogy az életed teljesen más mederben folyik majd tovább, mint tervezted. Az is megeshet, hogy nem oda kerültél, nem úgy ahogy te azt megálmodtad. Siránkozhatsz, nyavalyoghatsz és szitkozódhatsz. Semmit nem fog érni. Abból kell a legjobbat kihozni, amit kaptál. És igen, megesik, hogy nem azt kapjuk, amit szeretnénk. Vagy éppen megéljük azt az álmot, amit évek óta dédelgettünk és keserédes mosollyal vesszük tudomásul, hogy álmunkban az egész sokkal jobb volt. És lesz pillanat, amikor felsóhajtunk: bárcsak ne sikerült volna. 

Soha nem tudhatjuk, hogy melyik álmunk válik valóra, ahogy azt sem, hogy milyen érzést vált ki majd belőlünk, ha átéljük azt. Ha már valóra vált, örvendjünk neki. Hiszen hányan mondhatják el, hogy minden álmuk, vágyuk teljesült?

Eyes on fire

Mert ma ebbe bolondultam bele:

Bohemian

Mert Class FM a rádióóóó :D
Imádok reggel rádiót hallgatni. Imádom ha szól a zene, közben fahéjas tejeskávét szürcsölök. Amerikai palacsintát sütöttem a reggel. Mézzel szeretem.
Szeretem ezeket a reggeleket és ez az új budapesti tavasz is kedvemre van. Tegnap fogtam magam és elmentem egyet sétálni, egyedül. Ez azért nem jellemező rám, viszont újabban valahogy azt élvezem a legjobban, ha hangosan dübörög a zene a fülemben, én meg csak álmodozva sétálok. 
Az éjszaka is álmodoztam amikor épp földrengés volt :)) És ez csak azért vicces, mert mindig szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen érzés, s tessék: átaludtam :) Habár lehet jobb is így. Újabban elég paranoiás vagyok, kicsit már saját agyamra is megyek néha.
Angoloznom kell ma egy kicsit, sőt sokat. Cél: felsőfok. Bár elég nehéz, ha az ember csak olvas és nyelvtanozik, meg filmezik. Jó volna egy olyan társaság, ahol rá lennék kényszerítve az angol használatára. De amíg ez nem adatik meg, addig a meglévő eszközökkel küzdöm magam a cél felé :)

Ma reggeli találmány. Imádat xD

Fahéjas narancs

Hogy miért lettem fahéjas narancs?
Mert fél órás gondolkodás után felnéztem a polcomra és ott egy fahéjas narancs illóolaj nézett vissza rám. És akkor megvolt. Éreztem a téli fahéjas narancsos forralt borocska illatát és gondolkodás nélkül bepötyögtem az új blogom címét.
Ez a nemtudomhányadik blogom. Igen, kitartó vagyok. De tényleg. Legutóbb valami ócska angol címet adtam a blogomnak, amit persze elírtam, így nem folytathattam tovább. Mégiscsak fontos a hejesirás, nemdebár :))
Szóval, útnak indítom e blogot, hátha valami nagyszerű fog kialakulni belőle.
Írni akarok, lényegtelen, hogy miről, csak írhassak. Mindig is ezt csináltam, hát újra nekikezdek. Bár az is lehet, hogy terápiás szándékkal fogtam ennek neki, kiderül.
Köszöntelek Benneteket az Én világomban :)