Mindennapok

Kell egyfajta rendszeresség az ember életébe. Ha visszagondolok nekem legutóbb gimiben volt rendszeresség a mindennapjaimban, mert minden nap ugyanakkor keltem, délelőtt suli, délután tanulás, miegymás. Hétvégén meg igazán kiélvezhettem a rendszertelenséget és jól is esett.
Az egyetemmel kezdődött el szétszortságom. Eleinte még próbálkoztam, de végül beadtam a derekam az igazi egyetemista életformának. Később az is besegített, hogy szobatársam egy igazi hétalvó volt, sokszor igen lusta volt délben (!) felkelni és bár minden porcikám tiltakozott az ilyenfajta élet ellen mégis ragadt rám egy két dolog :)
Az órarendem tiszta káosz volt, a nap minden szakaszában volt egy-egy órám, így az étkezési szokásom is gyökerestől megváltozott. Azt is mondhatnám, hogy 2007 óta, amióta elköltöztem otthonról össze-vissza eszem. Nem volt ki főzzön rám, én választottam, nekem kellett az önálló egyetemista élet távol a szülői háztól. Nem voltam én konyhatündér otthon sem, egyetem alatt sem lettem okosabb, így nem ettem valami változatosan. Az akkori szobatársam meg is jegyezte, hogy mindig ugyanazt eszem. Nekem fel sem tűnt addig :)
Hiába na, otthon aranyéletem volt, és én észre sem vettem!
Most már azért ügyeskedek a konyhában. Egyszer azt mondtam, hogy én akkor fogok megtanulni főzni, ha lesz az életemben egy olyan pasi, aki megérdemli, hogy főzzek rá. És eljött az a férfi :) De hétköznapokon még így sem főzök túl sokat magamnak. Régi jó egyetemista szokásomhoz híven. De ez változni fog, mihelyt lesz egy stabil állásom. Lesz, ugye?

Ez az egész azért jutott eszembe, mert ma például kifejezetten korán keltem, kimentem a piacra, hipp-hopp bevásároltam, még kávét is vettem és tombol bennem az energia, motivált vagyok, mindenre képes. Ahhoz képest, hogy péntek van... :)
Summa summarum, magamra kell erőltetnem a rendszerességet. Ugyanakkor kelni, enni, tanulni, bevásárolni és ne össze-vissza. Tudatosabban élni, ennyi az egész.

És pont.

Őszinteség

Mindig úgy gondoltam, hogy az őszinteség erényt. Egy igazán pozitív tulajdonság, melyre csak az igazán bátrak képesek. Én mindig ilyen embernek tartottam magam, és emiatt sokszor kerültem bajba. Mert én kimondtam amit mindenki gondolt vagy mert kimutattam az érzelmeimet.

Az őszinteséghez kell egy egyfajta bizalom a másik iránt. De ki az, akiben meg lehet bízni? Hol a határ? Meddig lehet elmenni? Mindent osszunk meg vagy csak csínján bánjunk részletekkel?

Én őszinte voltam a barátaimmal, a pasimmal, akárkivel akit alkalmasnak véltem és rengeteg alkalommal az elhallgatás bizonyult a megfelelő lépésnek.

Összezavarodtam. Most akkor mi van? Volt aki pletykálni kezdett, volt aki felhasználta ellenem és volt aki csak simán ítélkezett. Talán egy ember sem volt, aki értékelte volna, hogy ennyi kitárulkoztam.

Apám mindig figyelmeztetett erre, én mégis úgy éreztem helyesen cselekszem. Tévedtem.

Az elmúlt pár hónapban egyre világosabban látok dolgokat, összefüggéseket. Megfigyelek, kifigyelek. Alkalmazom más technikáit, kipróbálom milyen, ha úgy viselkedem ahogy ő

k és meg kell hogy valljam: én a nehezebb utat választottam. Az őszinteség mindig nehezebb, mint az elhallgatás. Igen elhallgatás és nem hazugság. Az igazat mondani vagy hamisat állítani egy más kérdéskör, jelen bejegyzésem inkább az őszinteség vagy elhallgatás édeskettesét vizsgálja.

Nem kell minden apró gondolatot, érzelmet más orrára kötni. Röviden ez volna a konklúzióm. Mi értelme van? Van aki nem érti, lesz aki félreérti és lesz olyan is, aki hülyének fog tartani. Éppen emiatt kezdtem újra írni. Mert volt idő, amikor a naplóm volt az a személy, akinek 'vallottam'. Aztán amikor egyetemre kerültem nem tudom mi lett velem... Vagy kicsúsztak a dolgok a kezeim közül vagy pedig helyükre kerültek. Máig nem tudtam megfejteni. Csak elemzem az elmúlt pár évet, mint egy vég aggastyán. Próbálom feltérképezni a helyes megoldás(oka)t. 

Eltévedtem és nem tudom merre tovább. Nem tudom, hogy kellene egy baráthoz viszonyulni, egyáltalán hogy kellene jó barátnak, jó embernek, jó társnak lenni? 

A végletek embere vagyok, amolyan mindent vagy semmit, avagy fehér vagy fekete. Vagy őszinte vagyok, de akkor mindig és mindenhol, vagy pedig mindent elhallgatok. De ha az utóbbi szerint cselekszem, akkor szerintem nem leszek igaz barát, ember, társ.

Cáfoljon meg valaki.

Thinspo

' I look at thinspo like boys look at porn. '

Igen fontos szempont!

Ámen :)

Élet. Vagy amit annak nevezünk.

Az ember élete mindig különböző fejezetekre tagolódik. Nálam épp most ért véget az egyik, az egyetemista fejezet. Lediplomáztam. Valaminek vége lett és ezzel egyidejűleg valami elkezdődött. Egy új fejezet, tele tiszta lapokkal. Hogy milyen címet kap, nem tudom. Talán az Élet címet, ami vicces kicsit. Eddig is éltem, eddigi életemet is életnek lehetnek nevezni...vagy mégsem. Én mindig a nagybetűs Életre készültem és most itt van. És nem érzek semmit. Semmi különöset. Mától az én kezemben van minden irányítás, de ez is csak szemfényvesztés, mert nincs így. Dolgozni akarok, mégis függök egy HR-estől, egy cégvezetőtől, egy titkárnőtől, bárkitől akit a döntés jogával felruháztak. És itt állok. Akarom, hogy elkezdődjön az Élet(em) és még soha nem éreztem ennyire elfásultnak magam.
Ez a bejegyzés is eredetileg más témának volt szánva. Mégis ez lett belőle, mert nem tudok elvonatkoztatni és pozitívan látni az életem történéseit.

 

A simple compliment from a stranger

Milyen a jó bók?

Van-e egyáltalán meghatározása?

Még soha nem gondolkodtam el ezen. Egészen máig. Ma ugyanis találkoztam egy fiúval. Magas volt, átlagos arccal és hihetetlenül aranyos modorral. Kedves volt és kicsit sem tolakodó. Az a srác, akire simán rámozdulnék, ha nem lenne jelenleg párom. És pont ez vitt rá arra, hogy ezt a srácot kívülállóként figyeljem meg.

Az régi sztori már, hogy ha egy pasi megkérdi, hogy van-e barátom, akkor az azt jelenti, hogy tetszem neki és szeretne tőlem valamit.

Nos, ez is elhangzott, de nem ez a lényeg. A lényeg az, ahogyan bókolt. Minden létező klisét és hibát elkövetett, és nekem mégis tetszett. Elmondta, hogy szépek a szemeim. Erre például kifejezetten allergiás vagyok. Ezt nekem pasi ne mondja. Nem tudom miért.. gáz. Ennyi. Tőle mégis jól esett. Megdicsérte a fülbevalómat, a gyűrűimet, a karkötőmet és a masnit a szandálomon. Ergo mindent, ami rajtam volt, a ruháimon kívül. És mégsem éreztem cikinek. Sőt! Aranyos volt, ahogy próbált bevágódni nálam. 

És akkor rájöttem. Nem is az a fontos, hogy egy pasi mivel bókol egy lánynak. Lehet bármilyen triviális dolog, a lényeg úgyis azon van, hogy ki mondja. 

Ezért volt az, hogy mikor jelenlegi párom először mondta, hogy gyönyörű szemeim vannak, én meglepődtem. De nem azon, hogy ezt mondta, hanem hogy nem éreztem cikinek. Neki elhittem. Mert ő már tetszett. Őt már elfogadtam és kezdtem szerelmes lenni. 

Ugyanaz a bók. Csak más pasi.

Ma pedig hasonló történt. Édes volt a srác, hihetetlenül édes. 

Sokáig emlékezni fogok rá.

Reggel

Sokszor van az, hogy egy egy kép kis szöveggel rátapint a lényegre. A lényegre, ami napok, hetek, talán hónapok óta bennem van, csak nem tudtam a megfelelő szavakat egymáshoz illeszteni. Aztán jön egy kómás reggel, kávét szürcsölök és nézegetem a képeket. A képek, melyek leírják a mostani életemet. 
Egyre nehezebb élni. Megmozdulni. Elmozdulni.