halacska

Amikor ezt a blogot elinditottam messze nem az volt vele a célom, hogy panaszkönyvként funkcionáljon. Azt akartam/akarom, hogy tele legyen csupa élettel, boldogsággal. Élvezet legyen olvasni, vagy visszaolvasni. Pedig akárhányszor vezettem naplót vagy szerkesztettem blogot irásaim nem szóltak másról csak a szomorúságról, csalódásról, nyafogásról. Ezek persze kevés kivételével nem voltak komoly dolgok, de mindig jól esett kiadni magamból. Azt tartottam, hogy vannak dolgok, melyeket egész egyszerűen nem lehet elmondani másoknak. Az okok mindig különböznek. De leirni mindig le lehet, és szerintem kell is. Vannak dolgok, melyeket ha pusztán csak "papirra" vetünk nevetségesen eltörpülnek és az ember szemberöhögi magát, mert felismeri, hogy értelmetlen semmiségekért aggódnia.
De az életnek van olyan része is, melyről nem szivesen mesél az ember. És bár lehet, hogy lefirkantva semmiség lenne, de az érzés, ami az emberben él azt nem lehet szavakba foglalni. Arról nem lehet irni...vagyis nem úgy, hogy más is megérthesse.
Arra vágyom, hogy megértsenek. Nem kérek tanácsokat, tippeket. Nem kell, hogy megmondják mit és hogyan kellene csinálnom. Azt magam is tudom. Egyszerűen a megértést akarom. Hogy valaki őszintén azt mondja: "Megértelek!"
Nehéz úgy harcolni, amikor nem tudod mi ellen küzdesz. Nehéz remélni, amikor nem látod a fényt az alagút végén. Nehéz, mert mindenki az eredményt várja el tőled. És te semmit nem tudsz adni. Beszélgetni sem akarsz senkivel, mert mindenki csak azt kérdi, hogy "és te hol dolgozol?" és "miért nem szeretnél a médiában dolgozni?" és "akkor te mit tanultál az egyetemen?"...
Én miért nem kérdezem meg az orvostól, a bölcsésztől, a közgazdásztól hogy mit tanult az egyetemen??
Unom a laikusnak azt magyarázni, hogy miért nem akarok a szakmámban elhelyezkedni. Unom, mert nem érti és kifogásnak véli. Aztán a hátam mögött meg azt mondja, hogy "oh, ez a lány nem is akar dolgozni."
Persze, hogy nem. Imádom amikor nincs pénzem. Idióták!
Ami a legrosszabb, hogy az embereknek nincs is más témájuk, ha velem beszélgetnek csak a munkakeresés. Esküszöm jobban esne, ha az esküvőm napjára kérdeznének rá :))
Fárasztó...nekem is szar, miért kell még szarabbá tenni számomra??? És nincs az a hely ezen a világon, ahova elbújhatok a kérdés-zuhatagok elől.
Nem tudok mosolyogni és nincs erőm. Belefáradtam és még el sem kezdtem. Olyan mélyen vagyok, hogy innen nem hiszem, hogy valaha is teljesen kikerülök. Voltam már lent, de ezen a szinten még soha. És ez megrémit.
Ha lenne egy aranyhalacskám az egyetlen kivánságom az lenne, hogy nyerjem vissza azt a mérhetetlen lelkesedésemet, amit 15 évesen birtokoltam. És ennyi bőven elég is lenne :)