:D

Bárcsak minden nap frissen facsart narancslével indulna :) És persze kevesebb esővel :(

Pedig rám mindig nyugtatólag hat az eső. Ilyenkor heverészve szeretem tölteni a napot, egy jó film/könyv társaságában vagy csak simán a plafont bámulva hallgatni azokat a súlyos esőcseppeket, ahogy a házak tetejére cseppennek.   

A tegnap is voltam zumbán és baromira jól telt. Az is hozzásegített, hogy jóval kevesebben jelentünk meg, így hely is volt bőven. Hazafele pedig buszoztam, amit igazán ritkán teszek amióta Pesten élek. Kimerülve jól esett csak úgy bámulni kifele a fejemből. Ilyenkor szeretem ha valami lelkiállapotomhoz illő zene szól a fülemben és akkor minden rendben van.

Az is jó hír, hogy egyre több állásinterjúra hívnak. Holnap is megyek egyre. El sem tudom mondani, hogy mennyire várom azt a pillanatot, amikor végre felhívhatom a szüleimet és elmondhatom, hogy: "anya, apa, munkát találtam!" Úgy érzem felszabadulnék. Végre lenne értelme mindennek, annak a sok évnyi tanulásnak, és bár igaz, hogy az ember magának tanul, az sem árt ha a diploma, a tudás előre visz. Elvégre azért tanulunk, és töltjük fiatal éveinket osztálytermekben, nagy előadótermekben, kis szeminárium termekben, lógva, csüngve, álmodozva, várva, remélve, bulizva, szórakozva...ohhh, sorolhatnám még hogy. Jó volt egyetemistának lenni, kivettem a részem a legtöbb dologból. Voltam példás tanuló és voltam csaló diák is. Mert mindenből egy kicsit, nem igaz? :)

Az elmúlt két évem mégsem alakult terv szerint, emiatt eléggé besavanyodtam. Pénz és munka nélkül nehéz a pesti élet. De végre kezemben lesz a mesterszakos diplomám is, két nyelvvizsgával. Csak fogok kelleni valakinek :)

 

:)

Van annak valamiféle különös bája, hogy júniushoz közelegve felveszem a téli pihi-puha köntösömet, mert annyira hideg van itthon. Jó volna már egy kis napsütés, olyan igazi május, kisszonkányás-toppos :)
A tegnap reggeli enyhe depressziómat délután felváltotta az önfeledt jókedv. Nem hiába mondják, hogy a sport sok mindenre jó. A zumba meg különösen az én műfajom. Ma meg olyan izomlázam van, hogy mozogni is alig bírok, de nem baj. Minden nehéz mielőtt könnyebb lesz :D

Ma kimegyek a piacra, friss zöldség és gyümölcs után kutatva. Megfőzöm a fogyókúrás káposztalevest és megpróbálok tényleg egészségesen táplálkozni.
Soha nem hittem a fogyibogyókban, teákban és egyéb csodaszerekben. Abban viszont mindig hittem, hogy ha az ember rendbe teszi a táplálkozását máris jó pár kilótól megszabadulhat. És ha még sportol is, akkor csodákra lesz képes a teste :)
Szóval én most nagy erőkkel nekikezdtem az életmódváltásnak. Tudom, hogy legtöbbször hol rontom el, tanultam a hibáimból és felülkeredek rajtuk ha törik, ha szakad :D

össze-vissza

Sok minden kavarog bennem. Rengeteg gondolat. Komoly felismerések.
Az életem amúgy tökéletesnek mondható, leszámítva, hogy nincs munkám. Ez pedig elég sikeresen képes mindent lerombolni bennem. Idén diplomázom és soha nem éreztem ilyen kilátástalannak az életemet. Bár sokan azt hangoztatják, mindenki ebben a cipőben jár, nekem valahogy nem ez a tapasztalatom. Azt látom, hogy mindenkinek sikerül elhelyezkedni valahol. Csak nekem megy ez ilyen nehezen?
Egész nap várom, hogy megcsörrenjen a telefon és interjúra hívjanak. Nap, mint nap lesem az állásokat és küldöm az önéletrajzomat, írom a motivációs leveleket.
Állítólag olyan emberek nyerik el az állásokat, akikről a HR-esek látják, hogy tényleg motiváltak és valóban annál a cégnél szeretnének dolgozni.
Bárki bármit mond a legnagyobb motiváló erő a pénz. Mert hát valahol lakni kell, valamit enni kell. Szégyellek otthonról pénz kérni. A legtöbb velem egykorú már dolgozik.
És ez itt nem önsajnálat, teszek azért, hogy munkám legyen, gyakorlom az angolt és az olasznak is nekifogtam... csak egyszerűen jó kiírni az ilyesmit. Lassacskán nem tudom senkinek sem elmondani, mert senki nem küzdködik hasonló problémával. Van valami titkos recept, amit mindenki tud, csak nekem nem sikerült még megfejtenem.
Abban, hogy eladjam magam, soha nem voltam jó. Én mindenhol őszinte voltam, nem tudtam hazudni, megjátszani magam.  
Mi a legrosszabb tulajdonságom? Ha őszintén elmondom soha nem alkalmaznának, ahogy - gondolom - másokat sem. Mert ez az egész nem is erről szól. Ez az egész egy komolyan strukturált színpadi játék, ahol kiosztanak neked egy szerepet, de a forgatókönyvet nem ismered. Aztán elkezdesz játszani. És legtöbbször szarul játszod a szereped. Mi lehet a sikeresen álláskeresés kulcsa?

Ezenkívül pedig egyre jobban jövök rá arra, hogy azok az emberek, akik valaha sokat jelentettek nekem, én nekik már alig jelentek valamit. Akit barátomnak tekintettem és megbíztam benne, az rég csak ismerősként bánik velem. A legtöbb ember kialakított rólam egy képet, melyet baromi nehéz korrektúrázni. Ha valami olyasmit csinálok, ami mondjuk 5 évvel ezelőtt meg sem fordult a fejemben, akkor csodálkozva tekintenek rám, amolyan kishitűen. Pedig az ember fejlődik, változik. Felnő. És ez másokat meglep.
19 évesen számomra nem a lakás kitakarítása jelentette a legfontosabbat, sokkal inkább a bulik, az akkori pasim, a szórakozás. Sok veszekedést megéltem akkori lakótársaimmal emiatt. Persze bizonyos szinten igazuk van/volt, viszont én az igazi egyetemisták életét éltem :D Én nem görcsöltem rá semmire. Arra sem ha 2 napig nem mosogattam :)) Lusta és kényelmes voltam, ésakkormivan? Mára felnőttem...és akik akkor ismertek meg, most csodálkoznak, hogy képes vagyok tiszta, rendezett lakást fenntartani és finomat főzni.
És büszke vagyok magamra, mert megmutattam nekik, mindenkinek! Imádom a tátva maradt szájakat és a nagyra nyílt, rá(m)csodálkozó szemeket. És pontosan ezt az érzést akarom, akkor is, amikor 10kg-tól megszabadulok :)
Igen, egészséges életmódot akarok folytatni, mert ebből elég volt. Tudom, rengetegszer megfogadtam már, de most annyira érzem...úgy igazából...hogy ez kell nekem. Igen, szarul vagyok, mert nincs állásom, de szarul vagyok magamtól is. Mert legtöbbször simán csak nemtörődöm vagyok. Én büszke akarok lenni magamra. Minden téren.

Sokan azt mondják, hogy a bosszú a gyengék fegyvere. Én másképp gondolom. Úgy akarok bosszút állni, hogy sikeres leszek. Na, de azt is szokták mondani, hogy a siker csak akkor fontos számodra, ha vesztes vagy. Az is igaz, hogy az emberek túl sokat mondanak, én meg még többet gondolkodom. Summa summarum, attól leszek igazán boldog, ha látni fogom mások irigykedő, csodálkozó tekinteteit. És akkor beinthetek mindenkinek, aki valaha kételkedett Bennem!

I'm gonna get there. Watch me, bitches!

Hangyadal :D

Minden nyáron meggyűlik a bajom a kisebb "háziállatokkal". Tavaly nyáron csótányos albérlet, idén hangyás. De hogyan jutnak fel a hangyák a 3. emeletre és mit is keresnek itt? - költői kérdés marad.
Mellesleg még jó pofátlanok is, még az asztalra is felmásznak. Tegnap óta takarítom el őket, erre ma délben harmincas sereggel jelentkeztek. Ennyi kellett csak nekem. Fogtam a Domestost és rájuk öntöttem. Bocsi hangyák :D De hogy mitől tűntek el pár óra múlva, miközben előtte még úszkáltak, az számomra is rejtély. Remélem tanultak hibáikból, mert ha nem, jön a Domestos kúra :))
Legalább besüt a nap a lakásba.
Budapest, én így szeretlek :D

ByeAlex a döntőben :)

ByeAlex a döntőben :D
Bárki bármit mond, én imádom ezt a dalt és számomra nem monton és nem unalmas, hanem nagyon is magyar. Tetszik a szövege és az egésznek az egyszerűsége. Adott egy egyszerű srác, aki simán csak kiállt a szinpadra, elénekelt egy dalt. Nem próbált olyan lenni, mint az összes többi és pont ezzel lopta be magát sokak szivébe.
Persze okoskodók mindig vannak, akik bár énekelni nem tudnak, de azt viszont tudják, hogy mitől jó egy dal. Hát, kicsi barátaim ez most nem papirforma szerint alakult :)
Remélem, hogy a döntőben méltó helyen fog végezni és ezzel már be is lehet inteni a fanyalgóknak és kishitűeknek :D

halacska

Amikor ezt a blogot elinditottam messze nem az volt vele a célom, hogy panaszkönyvként funkcionáljon. Azt akartam/akarom, hogy tele legyen csupa élettel, boldogsággal. Élvezet legyen olvasni, vagy visszaolvasni. Pedig akárhányszor vezettem naplót vagy szerkesztettem blogot irásaim nem szóltak másról csak a szomorúságról, csalódásról, nyafogásról. Ezek persze kevés kivételével nem voltak komoly dolgok, de mindig jól esett kiadni magamból. Azt tartottam, hogy vannak dolgok, melyeket egész egyszerűen nem lehet elmondani másoknak. Az okok mindig különböznek. De leirni mindig le lehet, és szerintem kell is. Vannak dolgok, melyeket ha pusztán csak "papirra" vetünk nevetségesen eltörpülnek és az ember szemberöhögi magát, mert felismeri, hogy értelmetlen semmiségekért aggódnia.
De az életnek van olyan része is, melyről nem szivesen mesél az ember. És bár lehet, hogy lefirkantva semmiség lenne, de az érzés, ami az emberben él azt nem lehet szavakba foglalni. Arról nem lehet irni...vagyis nem úgy, hogy más is megérthesse.
Arra vágyom, hogy megértsenek. Nem kérek tanácsokat, tippeket. Nem kell, hogy megmondják mit és hogyan kellene csinálnom. Azt magam is tudom. Egyszerűen a megértést akarom. Hogy valaki őszintén azt mondja: "Megértelek!"
Nehéz úgy harcolni, amikor nem tudod mi ellen küzdesz. Nehéz remélni, amikor nem látod a fényt az alagút végén. Nehéz, mert mindenki az eredményt várja el tőled. És te semmit nem tudsz adni. Beszélgetni sem akarsz senkivel, mert mindenki csak azt kérdi, hogy "és te hol dolgozol?" és "miért nem szeretnél a médiában dolgozni?" és "akkor te mit tanultál az egyetemen?"...
Én miért nem kérdezem meg az orvostól, a bölcsésztől, a közgazdásztól hogy mit tanult az egyetemen??
Unom a laikusnak azt magyarázni, hogy miért nem akarok a szakmámban elhelyezkedni. Unom, mert nem érti és kifogásnak véli. Aztán a hátam mögött meg azt mondja, hogy "oh, ez a lány nem is akar dolgozni."
Persze, hogy nem. Imádom amikor nincs pénzem. Idióták!
Ami a legrosszabb, hogy az embereknek nincs is más témájuk, ha velem beszélgetnek csak a munkakeresés. Esküszöm jobban esne, ha az esküvőm napjára kérdeznének rá :))
Fárasztó...nekem is szar, miért kell még szarabbá tenni számomra??? És nincs az a hely ezen a világon, ahova elbújhatok a kérdés-zuhatagok elől.
Nem tudok mosolyogni és nincs erőm. Belefáradtam és még el sem kezdtem. Olyan mélyen vagyok, hogy innen nem hiszem, hogy valaha is teljesen kikerülök. Voltam már lent, de ezen a szinten még soha. És ez megrémit.
Ha lenne egy aranyhalacskám az egyetlen kivánságom az lenne, hogy nyerjem vissza azt a mérhetetlen lelkesedésemet, amit 15 évesen birtokoltam. És ennyi bőven elég is lenne :)

Optimizmus(?!)

Ha egy képpel kellene szemléltessem, hogy mi a véleményem az optimizmusról, akkor ez lenne az:

Aranyos, meg édes és cuki ez egész, még a gondolata is, csak a kivitelezés az, ami necces.
A mai társadalom azt várja el minden egyes tagjától, hogy marha optimista legyen és árassza magából a jókedvet és a derűt.
De mi van akkor, ha az ember élete nem mindig sunshine és happiness? Akkor is tegyen úgy, mintha minden oké lenne, csakhogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak??
A napokban azt mondták nekem, hogy csak a negativitást árasztom magamból. Elgondolkodtam rajta, mert ugye a negativitás nem épp egy pozitív tulajdonság. Való igaz, hogy újabban nem vagyok a toppon, de az igazat megvallva én soha nem is voltam egy full pozitív személyiség. Én mindig a lehetséges legrosszabbra gondoltam legelőször, bármiről is lévén szó. A minden rosszra való felkészülés pajzs volt számomra, megvédett a kudarcoktól, az eséstől, a fájdalomtól. Csakhogy most már átvette az irányítást az életem felett. És erre nem akkor döbbentem rá, amikor a minap pesszimista személynek tituláltak, hanem amikor egy nagyon régi ismerősömmel a Margit szigeten sétálgatva arra lettem figyelmes, hogy minden mondatomból a negativitás sugárzik. Az elfásultság, a kilátástalanság, a soha véget nem érő nyafogás. És akkor megijedtem...önmagamtól. Lennék-e barátja valaha is egy olyan embernek, amilyen én magam vagyok? Befolyásolta-e a személyiségem azt, hogy soha nem volt igaz barátom? Mindig voltak körülöttem emberek és ideig-óráig jó barátaim is, csak valahogy ezek a kapcsolatok mindig megszakadtak. Tény, hogy nem vagyok egy kapcsolatápoló személy. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy én mindig ott folytatnám a kapcsolataimat, ahol azok valamikor abbamaradtak. Csak ezt mások nem így látják, gondolják, és persze ez logikus is. De én nem működöm logikusan :( És nagyon megnehezíti a helyzetemet, mert még én magam sem szeretem önmagam. Nehéz magammal együtt élni. Furcsa vagyok...a furcsaság legmagasabb szintjein. Hogy várhatom el mástól/másoktól, hogy szeressenek, ha nem is vagyok szerethető.
Én hamar megunom az embereket, a környezetemet és gyakran váltok. Embereket, barátokat, városokat, országokat. Miért?