Csordultig

Csordultig van a szívem mindenféle jóval. Csordultig. Olyan amikor már majdnem kicsöppen a pohárból a víz és várod, hogy na mikor történik meg. Az a pillanat. Az a tizedmásodperc, amikor feszülten figyelsz és vársz. Aztán mindegy is, hogy mi lesz. Mindkettő benne volt a pakliban, nem is az a lényeges.
Pillanatok. Amikor kocsmában ülsz és teljes szívedből nevetsz ócska kis pletykákon. A kuncogások és az összenézések. Amikor érzed, hogy minden a helyére került és tudod, hogy soha nem is kívánnál többet. Minden sokkal jobban alakult, mint ahogy remélted.
Minél több emberrel beszélgetek annál jobban érzem, hogy milyen szerencsés vagyok. Van egy átlaghoz képest normális családom. Tizenévesen sokszor sikítva menekültem volna el otthonról, és ez valószínű, hogy ma is így lenne, viszont én egy teljes családban nőttem fel. Nem mondom, hogy tökéletes volt és azt sem, hogy az enyém is olyan lesz majd, viszont köztünk különös kapocs alakult ki. Bárhol is lehetek a világban tudom, hogy a szüleimre/nagyszüleimre mindig számíthatok, bármiről legyen szó. Ez hatalmas biztonságérzetet ad.
Szerencsés vagyok, mert egy olyan férfit választottam magam mellé, aki minden tekintetben tökéletes. Jó, ez kissé túlzás :) sokszor az az érzésem, hogy minket egymásnak teremtettek. Harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolat. Néha azt érzem, hogy én vagyok az önző fél... ő pedig annyira aranyos és odaadó tud lenni.
Szerencsés vagyok, mert olyan állásom van, ami kihívást jelent számomra. Munkám során érdekes emberekkel hozott össze a sors.
Szerencsés vagyok, mert ismerem önmagam és tudom, hogy mit miért érzek és különbséget tudok tenni helyénvaló és helytelen érzelem között. Tudom, hogy hol van egy flört határa és még azért sem leszek egy újabb skalp a képzeletbeli gyűjteményedben. Én leszek az a lány, aki után mindig vágyakozni fogsz, de soha nem fogsz megkapni!

Normalizálódás

Az úgy volt, hogy minden elmúlt. Szerencsére. Az a belső káosz, mely akkor és ott fellegekbe röpített, ma már azt is sajnálom, hogy megtörtént. A semmi. Mert semmi nem történt, csak egyszerűen ott volt és szimpatikus volt. A látvány. Messziről. Aztán rájöttem, hogy hülyeség az egész, olyan tinilányos, semmilyen. Együtt kell dolgozzunk. Bár elég sokszor elvörösödöm ha beszélgetünk és ez zavar. Árulkodó jelek. Pedig én semmit nem akarok tőle, de a testem reakcióit nem tudom kordában tartani :(
Felnőtt nő vagyok, illene úgy is viselkedni.

Ez egy hétfő volt

Lassan de biztosan helyrejövök a múlt heti kábulatomból. És ez annyira de annyira jó, szinte még hálás is vagyok érte. Tudom, hogy a kialakult érzéseimért nem felelhetek, de azért igen, hogy engedek nekik vagy sem. Én nem döntöttem, kicsit szégyellem is. Rá bíztam az egészet. Lehet nem is tudott róla.
Ma teljesen természetesen beszélgettem Vele. Nem voltam görcsös és nem is szorongtam. Aranyos volt. Úgy érzem, hogy barátom lehetne, idővel. Őszinte tudtam lenni vele, talán mert ő is azt volt és első perctől kezdve beavatott munkahelyi fontos kulissza titkokba. Majd én is fogok neki nyafogni :)
Bár volt ma egy érdekes szinte filmbeillő szitu. Az egyik munkatársam hozott nekem egy papírcsomót, ami sikeresen kicsúszott a kezemből és mi egyszerre hajoltunk le érte, mire a munkatársam megjegyezte:
-Azt hittem összekoccan a fejetek.
Mire Ő:
-Az túl klisé lett volna.
Jót nevettünk.
Volt valami hasonló pénteken is, de akkor még elvoltam az egész érzelem-zuhataggal.
Olyan jó, hogy most kicsit csitult az egész. Megkönnyebbültem.

Amióta beköszöntött az ősz nekem sokkal nagyobb az energiám, imádom a hajnalokat és úgy érzem mindenre képes vagyok. Ez az én évszakom, mindig is az volt. Nekem nem megy el a hangulatom az esőtől és szeretem ha picit csípős reggelente a levegő. Azt szeretném, ha tíz-húsz év múlva is ilyen lelkesedéssel menjek munkába, ennél jobb érzés nincs :)

Szél fuvatlan nem indul

Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, mintha csitultak volna a bennem tomboló érzések. Tegnap hangosan kimondtam, igaz csak briefly, de az egész triviálisnak tűnt. Sőt, nevetségesnek. Bár a múlt héten lezajlott érzéskavalkád kicsit sem tűnt annak. Akkor és ott nagyon is valóságos, meg világot megmozgató volt.
Néha azon veszem észre magam, hogy azért könyörgöm múljon el az érzés, valami tompítsa el, hallgattassa el végleg. Máskor viszont elvagyok és mosolygok és élvezem a helyzetet. Talán mert nem vagyok a magaslatán.
Talán neki fogalma sincs, hogy mit indított el bennem. Vagy lehet én is hasonlót benne.
Egy biztos: szél fuvatlan nem indul.

2 gondolat.

"Nehéz megérteni és elfogadni saját korlátaidat és az ezzel járó rádöbbenést, hogy bár megpróbálsz mindent, az gyakran elégtelennek bizonyul."
-Robert Anthony Salvatore

"Csak az a fontos, hogy mindig találd meg az életkorodban azt, ami jó, ami igaz és gyönyörű. Ha folyton hátratekintesz, versenyben fogod érezni magad. Holott az életkor nem versengés tárgya."
-Mitch Albom

Words don't come easy to me

Napok óta azon gondolkodom, hogy leírjam-e mindazt ami most hirtelen megmozgatta teljes valómat.
A szerelemről mindig szilárdan kialakított elméletem volt, és míg lassacskán minden általam gyártott élet-elmélet megbukott, a szerelem rendíthetetlenül állta a sarat. Akár egy ólom katona.
Ezen a héten úgy gondolom az utolsó elméletem is végleg befuccsolt.
Az érzéseket az ész által befolyásolni nem igazán lehet, így én belekeveredtem saját érzéseim forgatagába és fogságába. És bár ez most hirtelen fenekestül felfordította az életemet, azt mégsem gondoltam volna, hogy pont most.
Mindegy, egyszerűen nem tudom leírni. Félek, hogy túl egyszerű lesz leírva. Nem akarom leegyszerűsíteni. Akkor lesz szavakba öntve, amikor összetársítom a megfelelő szavakat a megfelelő érzésekhez. Addig várok, és isten lássa lelkem, ezt nem így akartam.

Summer has come and passed

A 25. nyaram végéhez értem. Elindult valami. Érzések kavarognak bennem, totál káosz mindenhol. Bennem is. 
Évekkel ezelőtt teljesen elveszítettem a kontrollt az érzéseim felett és egyszerűen csak hagytam, hadd sodorjon az ár. Fogalmam nem volt, hogy merre tartok, egyszerűen csak abban voltam biztos, hogy mit nem akarok. Félelem, bizonyítási vágy - mind enyém volt. Vergődtem, mint partra vetett hal, s hittem, hogy utamon vagyok. Sok sok miért sorakozott fel bennem - többnyire megválaszolatlanok maradtak. És jó így. 
Ma már csak azt tudom, hogy ennek az egésznek így kellett történnie, mert ha visszafele nézzük a történéseket, akkor egyszerű észrevenni, hogy mindennek pontos célja és oka volt. Számomra most nyert értelmet minden.